«« vissza | fel | bezár »»

Benedek Elek országgyűlési felszólalása a gyermekirodalom védelmében
(http://mpgy.ogyk.hu/)

A szövegeket a korabeli helyesírás megtartásával közöljük.

Benedek Elek: T. ház! Kezdetben az volt a szándékom, hogy a részletes vita kedvező alkalmának felhasználásával, helyi érdekű dolgokat hozzak napirendre. Mert minden vidéknek megvan az ő többé-kevésbé méltányos kivánsága, mint minden egyéb, ugy közoktatásügyi tekintetben is, kezdve az iskolai kitört ablakokon, egészen odáig, a hol még kitört ablak sincs. Nevezetesen: szándékomban volt, hogy megbolygassam a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium ügyét, a melynek 8 osztályúvá emelését egy egész megye szellemi és anyagi jóléte teszi kivánatossá; a baróti gazdasági iskoláét, a melyből annak tökéletes szervezete következtében nagy nehézséggel jár a felsőbb iskolába való átlépés; a székely udvarhelyi reál-iskola dolgát, a mely állandó hajlékot keres. Ám mindez feleslegessé vált egy nem régiben megjelent félhivatalos nyilatkozat következtében. Szándékomban volt egyuttal enyhíteni durva hangját ama röpiratoknak, a melyeket a Székelyföldről az igen t. vallás- és közoktatásügyi minister ur czímére adressáltak. De ez is felesleges, mert a t. vallás- és közoktatásügyi minister ur személye messze fölötte áll minden olyan föltevésnek, mintha keserű kifakadások elvennék kedvét a méltányos kivánságoknak előbb-utóbb való teljesítésétől.
Én tehát nem helyi, de általános érdekű kérdést akarok felvetni e házban való felszólalásommal, oly kérdést, a melyre ugyan nincsen válasz a közoktatásügyi költségvetés tételeiben, de a mely a legszorosabb kapcsolatban van közoktatásunk ügyével s a melynek azonnal való megbeszélése, ha nem is elkerülhetetlenül szükséges, de megfontolása a jövőre való nézvést – meggyőződésem szerint – fölötte kivánatos. (Halljuk! Halljuk!)
Pártkülönbség nélkül el kell ismernünk, t. ház, hogy a közoktatás ügye az utóbbi 20 esztendő leforgása alatt örvendetesen lendült.
Trefort minister ur, a ki korát meghazudtoló fiatal lelkesedéssel agitál még oly dolgok érdekében is, melyek a közoktatás körén kivül esnek, 20 év előtt még alig sejtett eredményeket ért el: az iskolák, akár csak a mesebeli katonák, mintegy varázsütésre keltek ki a földből. Nagyratörő szelleme nem pihent meg, mig az ország szivét oly intézetekkel nem népesítette be, melyekre büszke lehet minden magyar ember. Épen azért, mert régóta méltó csudálkozásom tárgya a minister urnak nagy szabású alkotásainak közepette is minden csekélységre kiterjesztett figyelme: szinte lehetetlennek tartom, hogy egyszer-másszor szemébe ne ötlött volna az a merénylet – melyet könyvkiadóink évről-évre elkövetnek a magyar gyermekvilág ellen.
Nem az iskolai tankönyvekről szólok, mert azokért, jók vagy rosszak, nem a könyvkiadók felelősek, de értem azokat a képes könyveket, melyek a házi nevelés és oktatás kiegészítő részeiként minden évben, különösen karácsony táján, elözönlik a könyvpiaczot; azokat a nagy részben külföldről importált, rendesen silány fordításban terjesztett, kisebb részben hazai termékeket, a melyek ugyszólván minden kritika nélkül kerülnek a gyermekek kezébe s mig együgyü tartalmukkal megtompítják az ébredező elmét, idegen szellemükkel csirájában fojtják el a hazafias szellemet, évekre vetik vissza a magyar irodalom jó termékei iránt való egészséges érzék kifejlődését. (Tetszés.)
A német és angol hires az ő gyermekirodalmáról. Ám azoknak, a kik ez irodalmat fordításból ismerik, csak sejtelmök lehet e többek által inkább divatból dicsért irodalom jóságáról. Annyi tény, hogy a magyar könyvpiacz el van árasztva idegen művekkel, vegyest jó és rosszakkal, de ezekkel szemben mink van nekünk? Van egynehány jó és egy egész sereg selejtes gyermek- és ifjusági könyvünk. Tényleg a magyar ifjusági irodalom szánalmasan szegény. Könyvkiadóink, kinek hazafiságában nem kételkedem, de a kikben, mint a tények bizonyítják, az üzletember földhöz veri a hazafit, édes keveset törődnek a gyermek- és az ifjusági irodalom istápolásával. Olcsó áron megvásárolják a külföldi képes könyvekből a képeket s ezekhez vagy lefordittatják az eredeti szöveget rendesen könyvvezetőik által – a kik a tudós akadémikusok példájára ismét kiadják albérletbe, valószinűleg az inasoknak – vagy pedig, hogy a magyar irodalomnak is hozzanak némi kétes értékű áldozatot: az idegen képekhez eredeti szöveget is iratnak, rendesen ismét a  könyvvezetők által s így eshetik meg az, hogy a magyar gyermek kezébe kerül egy képes könyv, melyben a juhász sarkig érő, hófehér külsejü, Mentsikoff-kabátban, háromszögletes kalapban, kék pantallonban és hogy a toilette teljesen modern és nemzetközi legyen, hegyes orrú czipőben támaszkodik kampós botjára. Ilyennek képzeli, mert ilyennek látja a magyar városi gyermek a magyar juhászt. Hogy a könyvkiadóink az iskolákban köteles szemlélő oktatásnak mily nagy segítségére vannak; ennek illustrálásául a sok közül csak egy könyvet említek fel, a mely valóságos tárháza az együgyüségeknek és a mi a legtragicusabb, ez a könyv – a kiadó szerint – még elszakíthatatlan is. Jó szerencsére azonban, nincs az a játékszer és az a könyv, még ha vasból volna is, a mely a gyermek romboló kedvének a kudarcz veszedelme nélkül ellent tudjon állani, a mint ezt az elszakíthatatlan könyvnek kezemben lévő kiszakított lapja is bizonyítja. Ebben le van irva, t. ház, hogy milyen egy város és pedig a következőkép:
„Ugy feküszik néha némely város,
Hogy előtte – a mi soh'sem káros –
Folyó terül; – ilyenkor hát persze –
Első dolog azt fogni be tervbe,
Hogy hid legyen, a mely arra álljon,
Hogy ezen át ember s kocsi járjon.
Ez a hid hát, a melyet itt látunk,
Azért épült, miért egy más nálunk.”
Ime, t. ház, a nagyfokú együgyüség, kiséretében a mézesbábok verseire emlékeztető magyartalanságnak. „Ugy feküszik néha némely város, de nem mindig, hogy előtte ... folyó terül.” A folyók csupa hasznot hoznak az emberiségnek. Lehet, hogy a hol e könyvnek az eredetije megtermett, az özönviz óta sohasem volt árviz, de mi magyarok, sajnos, e kivételes szerencsével nem dicsekedhetünk.
A hidról azután betér a városba, a vásártérre és mit látunk ott?
„Vásártéren szökőkutak, házak,
Tejes-, szénás- s búzás-kocsik állnak.”
Szökőkutak a magyar városok vásárterein! Mikor a főváros is már-már nevetségessé tett magát, mig egy szökőkutat össze tudott hozni! (Tetszés jobboldalon.)
De most jön a java. (Halljuk! Halljuk!) A vásártéren nemcsak „szökőkutak, házak, tejes-, szénás- s búzás-kocsik állnak”, hanem:
„Hébe-hóba arra jön egy mágnás;
Egynek lova pej, a másé sárgás;
Egynémelyik kisasszonynyal lépdel, –
De mindegyik tiszta „angol vérrel.”(Nagy derültség jobbfelől.)
Azt hiszem, a t. ház felment engem az alól, hogy commentárral kisérjem ez utóbbi sorokat, (Helyeslés jobbfelől) csak ismétlem, hogy ez a könyv elszakíthatatlan! (Általános  derültség.)
Ez azonban egy idegen könyv. Most bemutatok egy eredetit, melynek czíme: „Gyermekmesék”. (Halljuk! Halljuk!) Ez arról nevezetes, hogy az összeállított ártatlan együgyü történetecskék közé a szerző beékelte saját világfájdalmas versét is, a melyet ugy látszik, nem tudott a lapoknál elhelyezni. Ez, t. ház, igy szól:
„Ezüst sugárt sző ablakomra
A felkelő hold szende fénye,
Szivemre egykor ép igy fonta
Képét a szebb jövő reménye.
S ezüst sugárként jár azóta
Búbánatimnak éjjelében
Szivemben olykor vissza-vissza
Vigasztalni szép reményem.”
Ez, t. ház, kétségtelenül egy szerelmében csalatkozott szívnek megnyilatkozása. (Általános derültség.)
De milyenek azok az ártatlan mesécskék, azok a történetecskék? Fölolvasok egyet példaképen. Hogy miért kell óvakodni a rossz levegőtől, ezt a következő tanulságos történettel bizonyítja:
„A mily hasznos a friss levegő, olyan káros a romlott levegő. Példa erre ama földalatti barlang, mely Nápoly mellett Olaszországban van s melyet kutyabarlangnak hivnak, mivel a belemenő kutya odadöglik.
A barlang levegője rossz, olyan kellemetlen szagú, mint a gyufa, ha a kén ég rajta s a kén öli meg a kutyát.
A barlang őrének volt egy kutyája, mely három évig volt a barlangban és még sem döglött bele, de később aztán egyszer mélyebbre hajtotta le fejét és ő is odaveszett. Azért kell nekünk ott, ahol vagyunk, friss, üde levegőről gondoskodni.”
Vagyis a magyar gyermekeknek azért kell friss és üde levegőről gondoskodni, mert a nápolyi kutya-barlang őrének kutyája beleveszett a kutyabarlangba. (Nagy derültség.) De, t. ház, nem folytatom e méltán megkaczagtató s mégis szomorú szemelgetést. A kiadók és irók, legalább nagy részben, ugy látszik, abban a balhiedelemben szenvednek, hogy mi sincs könnyebb a világon, mint gyermekek számára irni könyvet. Ám én azt mondom – s nem én mondom először – hogy a gyermekkönyv, az ifjusági könyv legnehezebb faja az irodalmi műveknek. Ide nem elég erős irói tehetség. A leggenialisabb iró is kudarczot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély s mindenek felett: a gyermekvilágnak erős szeretete. Annak, ki gyermekkönyv irásába fog, kell, hogy érezze vagy érezte legyen valaha a családi élet melegségét, kell, hogy részese legyen, vagy lett légyen valaha a családi élet örömeinek és aggodalmainak; kell, hogy letudjon szállni a gyermekvilág eszejárásához, kedvteléseihez s épenséggel nem felesleges, ha mindezekhez lelkében van még, a gyermekekével rokon vonás: egy csepp naivitás.
Szivesen elismerem, hogy magyarban is van néhány jó, többé-kevésbbé kifogásolhatatlan gyermek- és ifjusági könyv. De ez a kevés épen nem elégséges arra, hogy a sok rosszat kiirtsa, már azért sem, mert a szülők nagy része minden critica nélkül vásárolja össze a mutatósnál mutatósabb képes könyveket s végre is valamennyi szülő nem lehet egy-egy Gyulai Pál. És azok a szülők, a akik criticával vásárolják a könyveket, vajjon mit tesznek? A magyar gyermek- és ifjusági könyvet nem vásárolják azért, mert nagy részben silány s kisebb részben ha jó, akkor annyira szerény kiállítású, hogy azért nem veszik, mert a gyermek gyermek és  annak szép és mutatós is kell. A külföldi jobb hirű ifjusági könyveket azért nem veszik meg, mert rendesen silányul és lelkiismeretlenül vannak fordítva. Mit tesznek tehát a szülők? A gyermek- és ifjusági könyveket megveszik német vagy franczia eredetiben, mert hiszen minden előkelő uri családnál parliroznak németül és francziául és olvasnak összevissza mindent, magyarul, németül és francziául. A gyermek nő, a sok grammatica és mindenféle nyelvű olvasmány chaossá kavarodik fejében s nem ismeri anyanyelvének szellemét s nem tudja méltányolni annak szépségeit, sajátosságait, mert csirájában fojtották meg benne az ez iránt való érzéket. Igy nő fel nemzedék nemzedék után. Igy nőhetnek fel azok a nemzedékek, melyek ma együtt alkotják a magyar intelligentiát, a mely nagyjában két fő részre osztható: a magyar tudós academiára és az olvasó közönségre. Az academia tagjainak jó nagy része nem tud magyarul irni. (Nagy derültség. Felkiáltások: Igaza van! Halljuk! Halljuk!) A közönség nagy része nem tud magyarul olvasni. (Halljuk! Halljuk!) Ezen a visszás állapoton segíteni kell, t. ház. Valahogyan módját kellene ejteni annak, hogy a gyermekek fogalomvilágát ne népesítsék be együgyü történetekkel, szellemét, nyelvét és izlését ne rontsák meg az idegen világban járó, rendesen silányul fordított olvasmányokkal. (Helyeslés.) A könyvkiadók panaszainak nincsen szünetelése, hogy igy meg ugy nem veszik a magyar könyveket. Enquet-eznek folyton, hogy mint lehetne megkedveltetni oly magyar könyvek olvasását, melyekben csakugyan magyar lélek, magyar sziv nyilatkozik meghamisítatlan magyar nyelven és feledik, hogy e nagy gyermekeket, mikor még kis gyermekek voltak, ők csábitották idegen éghajlat alá.
A magyar könyvpiaczot valósággal elárasztják külföldi, kalandos utazási könyvekkel, a magyar fiut megutaztatják a napban, holdban, csillagokban, Ázsiában, Afrikában, Amerika ős rengetegeiben, de hogy Magyarországot is megismerje, azt a hazát, a hol született, a hol nevelkedett, arra a mi kiadóink nem gondolnak. (Helyeslés.) Tehát kiadóinkra, az ők lelkiismereteikre nem lehet bizni a magyar gyermekvilág, a serdülő ifjuság szellemi táplálékát.
Ott volna még a magyar tudós academia. (Halljuk! Halljuk!) A  magyar tudós academia valóban nagy szolgálatot tenne a nemzetnek, ha tudós tagjainak nevelését már a zsönge, fogékony gyermekkorban megkezdené, (Derültség) igy aztán kilátásunk lehetne arra, hogy lesz valaha igazán magyar, tudományos irodalom és lesz egy közönség, mely igazán tudja is élvezni az  igazán magyar, tudományos irodalmat. Ám az academiának magasabb czéljai vannak, hogysem magához ölelné a magyar gyermekvilágot. A franczia tudós academia megjutalmazza a jó gyermek- és ifjusági könyveket, a gyermek-ujságokat; a magyar academia még tudomást sem vett az egyetlen magyar gyermekujságról, a „Kis Lap”-ról, mely 20 éve küzd a hasonló külföldi ujságokkal és egész nemzedéket nevelt fel hazafias szellemben. (Ugy van! Ugy van!) Tehát, t. ház, sem a könyvkiadók, sem az acadeima. Nincs más mód, mint hogy a közoktatási kormány vegye jóindulatú támogatásába a gyermekvilágot.
Én határozott indítvánnyal nem állok elő, t. ház, mert ismerem pénzügyeink sanyarú állapotát, de jövőre nem tartom kivihetetlennek, hogy a közoktatásügyi kormány részben bizzon meg előkelő, erre alkalmas tehetségű irókat gyermek és ifjusági könyvek irásával, részben pedig pályadijakat tűzzön ki. Ellenvethetnék itt, hogy hiszen a közoktatási kormány megpróbálta már a ”Jó könyvek”-kel, melyek a nép számára voltak irva. Nagy áldozatokat hozott s mi lett az eredmény? Az, hogy a ponyva ma is Rózsa Sándor, Sobri és társainak dicsőségét hirdeti.
Én, t. ház, elismerem, hogy nagynevű iróinknak jó nagy része nem tud irni a nép számára; nevezetesen abban a téves felfogásban szenvednek, hogy tökéletesen egy a „népies történet” és a „népnek való történet”. S népies történetet irnak a népnek, holott az intelligens közönségnek való volna. Másik oka, hogy meg nem gyökerezhettek a „Jó könyvek”, az a nem élelmes elterjesztésnek tulajdonítható. Épen ezért ajánlom a jövőre, hogy a közoktatásügyi kormány pályadijakat tűzzön ki ifjusági művek irására, mert igy alkalom nyilik ismeretlen, de esetleg alkalmas tehetségeknek is a magyar nyelvnek és ifjusági irodalomnak fejlesztésére.
Az sem lenne fölösleges, ha a közoktatásügyi tanács, a mely legelőkelőbb tanférfiakból áll, sorba venné az ez időszerint forgalomba levő gyermek és ifjusági könyveket, azokat lelkiismeretesen megbirálván, birálatát közzétenné az összes ujságokban és figyelmeztetné a szülőket, hogy mely könyvek alkalmasak, érdemesek a megvételre és melyek nem. (Helyeslés jobbfelől.) Ez volna leghathatósabb módja a selejtes, silány ifjusági könyvek kiirtására.
De közoktatásügyi kormány hathatna még a könyvkiadókra is épen az által, hogy az általuk kiadott könyvek legjavát megjutalmazná. Ezáltal ambitionálná jó könyvek kiadására.
Ismétlem, t. ház, én mindezt nem akarom azonnal, mert nagyon jól tudom, hogy sok évnek lelkes munkája kell ahhoz, hogy a megszokott rosszat lerázzuk magunkról; de egyszer mégis kezdeni kell, kezdeni a jövő Magyarország érdekében.
A mi a közoktatásügy egyes tételeit illeti, én sokkal nagyobb készséggel szavaznám meg, ha jóval nagyobb összeg volna előirányozva, de ezt az általam keveslett összeget is abban a reményben szavazom meg, hogy a  közoktatásügyi kormány a jövő évi költségvetésben a gyermekvilágról sem feledkezik meg. (Élénk helyeslés jobbfelől.)
(60. országos ülés, 1888. február 9.)

 

«« vissza | fel | bezár »»